Stressz a köbön: itt a gimis felvételi

Nehéz lenne megmondani, hogy ezekben a napokban ki az idegesebb: a gimibe felvételiző gyerekek, vagy a szüleik – a vizsgák mellett az adminisztrációs teher és a választás nehézsége is növeli a stresszfaktort. Érthető: a tét nem kicsi, és nem azért, mert lehet, hogy a gyereket nem veszik fel (valahova biztosan felveszik), hanem azért, mert a gimnázium tényleg döntően meghatározó a jövő szempontjából. Csak épp egy csomó mindent nem tudunk előre.

Szombaton megtörtént az, aminek meg kellett történnie, a nyolc-, a hat- és a négy- (esetleg a négy plusz egy) osztályos középiskolákba jelentkező gyerekek megírták a központi írásbeli felvételiket magyarból és matematikából. Nagyjából mindenki érzi már, hogyan sikerült, de az eredmények kihirdetésekor lehetnek azért meglepetések. Nagyjából már sejtjük, hogyan sikerült az írásbeli, utólag semmi értelme sincsen már bánkódni.

Bár a hivatalos határidő az iskolák választására csak február 15., a klasszikus középiskolákba való jelentkezést (mivel azt az általános iskolák intézik központilag) már a legtöbb helyen el kellett dönteni, az iskoláknak így is rengeteg adminisztrációs munkájuk lesz a papírokkal. (Igaz, ha nagyon akarunk változtatni, még megtehetjük pár napig.) Azok, akik 4. vagy 6. után intenének búcsút az általánosnak, maguk is intézhetik a jelentkezést (és izgulhatnak, hogy milyen szemmel néz rájuk az általános iskola), ők biztosan nyertek még kis időt, és végiggondolhatják, az írásbeli teljesítménye vajon mire lesz elég. A kérdésre rettenetesen nehéz válaszolni.

Teljes a homály

Ha az internetet hívjuk segítségül, úgy érezhetjük magunkat, mintha a múlt században élnénk, nincs egy olyan oldal, ahol összegyűjtve, logikusan, áttekinthetően be tudnánk szerezni minden információt. A folyamat az elejétől a végéig totális vakrepülés. Először is, a középiskolák nem nagyon szeretnek kiadni információkat. Abban tehát ne reménykedjünk, hogy megtaláljuk, az előző években hova nagyjából hány ponttal lehetett bekerülni, és azt sem, milyen eredmény és milyen szempontok alapján hívnak be valakit szóbelizni.

Egy biztos: a nyolc- és a hatosztályos gimikbe sokkal nehezebb bejutni, egész egyszerűen azért, mert sokkal kevesebb van, mint négyosztályos. A mi tanácsunk: semmi tragédia nem történik, ha ez a felvételi most nem jön össze, még akkor sem, ha mondjuk a szülő lecsúszik az ő kedvenc gimijéről. Azok, akik 10 vagy 12 évesen felvételiznek, de nem sikerül nekik, sokkal kisebb stresszel vágnak neki a következőnek.

⁣De legyünk őszinték: nem abszurd az egész? Hol van egy gyerek azon a mentális és érettségi szinten, hogy írásbelit és szóbelit is abszolváljon? Hol vannak felkészítve (az amúgy leginkább tőlünk, szülőktől) rájuk ragadó stresszre? Még 14 évesen is borzasztó kemény megpróbáltatás a felvételi, nem hogy 10-12 évesen. Hollandiában például egyáltalán nincs ilyesmi, csak irigyelni tudjuk őket. A gyerekek 10 vagy 12 évesen egyáltalán nincsenek azon a szinten, hogy azt el tudják dönteni, milyen iskolába kellene járniuk, sokszor még az sem derül ki egyértelműen, hogy a humán vagy a reál tantárgyak érdeklik jobban. Alsó tagozaton, ahol mindent ugyanaz a tanító néni tanít, hogyan is derülhetne ez ki?

Mindig a matek

Arról nem is beszélve, hogy például a matematika-oktatással milyen súlyos gondok vannak. Sajnos rengeteg gyerek küzd azzal, hogy nem szereti a matekot, mert egyszerűen nem érti. Sokszor ez csak pedagógus-kérdés, nem egy olyan esetet ismerünk, amikor a gyerek magántanárhoz kerülve nem csak javított matekból, de egyszeriben a kedvenc tantárgya lett. Akkor pedig ne ítéljünk gyorsan: könnyen lehet, hogy a szerintünk humán beállítottságú gyerek jobban érdeklődik a reál tárgyak iránt. Az „én is az voltam” itt egyáltalán nem érv. Sőt, olyan gyereket is ismerünk, aki ugyan a matematikát szereti, de a fizikától vagy a kémiától már irtózik, de olyat is, aki imád olvasni, de a történelmet egész egyszerűen utálja.

Ahány gyerek, annyi beállítottság. Annyiféle iskola (és osztály) azonban nincs, ahányféle gyerek. Mégis iskolát és osztályt (képzést, nyelvet, specifikációt) kell választani.

Na, itt jönnek az újabb gondok. Az egyes iskolák honlapjait végigbogarászni, nem összekeverni, és elsősorban megtalálni a releváns információt – nem egyszerű. A kínálat hatalmas, de mintha nem akarnák eladni nekünk a portékát. Mivel még van néhány napunk kitalálni, hova is jelentkezzen a gyerek, sokat segíthet egy szülői kupaktanács is, de a 14 éveseket (ha épp a kamaszság totális terhe alatt nem azt hallgatjuk tőlük egész nap, hogy „úgyse vesznek fel sehova”) már megkérhetjük arra, hogy nézzenek ők is körül még egyszer. (Persze, már voltak talán egy-két helyen, talán láttak is már szimpatikus iskolát, de mégis.) Mivel bármennyi középiskolába jelentkezhet a gyerek, nem lesz egyszerű. És annyi szempont van: barátok, távolság, orientáció, erősség.

Az erős gimi tényleg erős?

Apropó erősség. A jó tanulók szülei nyilván a legjobb gimnáziumokban szeretnék látni csemetéjüket. Vigyázzunk ezzel, egy alternatív rangsor szerint nem biztos, hogy tényleg azok a legjobb gimnáziumok, amelyek a top10-ben végeznek évről évre. Arról nem is beszélve, hogy sok szülő nem veszi figyelembe, hogy a „versenyistálló”-jellegű iskolával (bármilyen jó és kemény is) 4-6-8 évre akár meg is keserítheti gyermeke életét.

A gyerekek ugyanis változnak. Kamaszodnak, és ebben a korban (második születésnek is hívják) nagyon nagy szükségük van arra, hogy egyszerűen békén hagyják őket. A szülő is, az iskola is. Lehet, hogy az a gyerek, aki az általánosban simán kitűnő volt, most jut el oda, hogy megcsömörlik az egésztől, de mindez lehet fordítva is. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy nem (csak) a jó tanulókból lesznek a sikeres felnőttek. Pedig ez vezérel minket, nem?

Vekerdy Tamás számtalan példát hoz, Picassótól Einsteinen át egészen Hawkingig, de nem kell csak a zsenikre gondoljunk, elég, ha felidézzük a legutóbbi osztálytalálkozónkat és végiggondoljuk, azok, akik gimiben „deviánsak”, vagy épp rosszabb tanulók voltak, vajon rosszabb, sikertelenebb felnőttek lettek-e, mint azok, akik kitűnőek és szorgalmasak voltak.

Na, ezt nem látjuk előre

A különbségek elmosódnak vagy épp felcserélődnek. A „nem lesz belőlem semmi”-típusú kamaszsiralmakra válaszul ezt ugyan elmesélhetjük a gyereknek, de nem ő fog tőle megnyugodni, hanem, ha okosak vagyunk, akkor mi.

És akkor jöjjön az újabb de. Merthogy a gimnázium minden okosság és ismeret birtokában is teljes lutri. (Ilyen szempontból hasonlít a magyar egészségügyhöz.) Mert hiába választottunk ki mindent, iskolát, osztályt, nyelvet: nem tudunk tanárokat és, ami még talán ennél is fontosabb, osztálytársakat választani. Sőt, az is lehet, hogy olasz helyett spanyolul fog tanulni a lurkó. Pedig ez fog mindent meghatározni.

Simán lehet, hogy ha azért kerül a gyerek majd Olaszországba egyszer, mert zseniális olasztanárt fogott ki, a spanyoltanárról meg azt meséli a párhuzamos osztály, hogy nem tanít semmit.
Simán lehet, hogy azért szereti meg a gyerek a színházat, mert olyan magyartanárt fog ki, akinek ez a mániája.
Simán lehet, hogy azért utálja meg a matekot, mivel strébernek tartják, mert jobb alapokról indul vagy épp azért szereti meg, mert olyan tanárt fog ki, akinél érti az egészet.
Simán lehet, hogy olyan barátai lesznek, akikkel megőrülnek a töriért vagy a fizikáért, vagy olyanok, akikkel együtt lógva fedezik fel az életet és dől el, mi is érdekli őket valójában.
Sőt, még az is lehet, hogy itt ismeri meg élete szerelmét.
Ráadásul állítólag a gimnáziumi barátságok a legerősebbek.

Honnan lehet ezt előre tudni?

Ha jót akarunk a gyereknek, és ismerjük is őt eléggé, próbáljunk olyan iskolát választani, ahová olyan gyerekek járnak, akikkel valószínűleg jól fogja érezni magát. Ez nincs rajta egyik iskola honlapján sem, meg kell érezni. Nyilván sokat számít a választásban, hogy hol van egy iskola, de még többet tudunk meg, ha beszélgetünk máshová járó gyerekek szüleivel. Ez sokkal fontosabb szempont, mint mondjuk a távolság, vagy az emelt óraszámban oktatott nyelv. Mivel nem biztos, hogy a fentiekkel egyszerűsítettük az életet, ezért még néhány praktikus tanács. Ha változtatni akarunk, alapos okkal tegyük meg. A sorrendbe még később is belenyúlhatunk.

Nehogy bántsuk!

Ha az írásbelin elérhető 100 pontból „csak” 50-60-at szerezett a kölyök, az nagyon sok helyre elég lehet. Nem kell bekapni a fejét. Ez ő. Ha szeretjük, ne bántsuk, ha majd megnézzük az eredményeket, látni fogjuk, hogy sokkal-sokkal rosszabb az átlag. Tavaly (bár rettentő nehéz volt az írásbeli) az Apáczai Csere János Gimnáziumban (a legelitebb gimik egyike) felvételit író nyolcadikosok 39,33 átlagpontot teljesítettek magyarból matematikából 31,75 pontot. A hatodikosok átlaga 34,43 és 26,07 pont volt. Ugye. További idegnyugtató számok itt.

Szóbelin ne biztassuk a gyereket arra, hogy esetleg kamuzzon. Ha nem szeret olvasni, ne mondja, hogy szeret, mondja azt, hogy tudja, hogy kellene, de még nem érdekli. Mi van, ha belekérdeznek? Beszéljen filmekről, utazásokról, színházról, különóráról, bármiről, amiből kiderül, hogy tök jó fej. Adja saját magát. A felvételiztetők is emberek, ráadásul a gimik szeretik a saját szempontjaik alapján kiválasztani a nebulókat. Sose lehet tudni, hogy mi fogja meg őket egy gyerekben.

Úgyhogy izgulhatunk, egészen áprilisig, amíg kiderül, hogy pontosan hova fog járni a gyermek. És akkor jön az igazi kérdés: vajon azok az előre nem látható dolgok, amelyekről fentebb értekeztünk, vajon hogy alakulnak.

Mindig azt mondjuk, legyünk az életben tudatosak – akár pénzről van szó, akár más fontos döntésről. A felvételinél tudatosnak lenni és előre tervezni egy csomó mindent lehet (vagy lehetett, vagy lehetett volna), ám, hogy ezután mi következik, tényleg megannyi apró, előre nem látható vagy sejthető véletlenen múlik. Távol álljon tőlünk a fatalizmus, de most aztán tényleg minden úgy lesz, ahogy annak történnie kell. Tervezni egy kamaszodó gyereknél tényleg csak az anyagi jövőt lehet, azt viszont nagyon érdemes.

És a legvégére még egy kifejezetten hasznos és megszívlelendő tanács. Nyugi.