Téli sporttól sem retten a magyar?

RENDKÍVÜLI HÍR (2017. január 17.): Miklós Edit 2017. január 15-én balesetet szenvedett az alpesisí-világkupán. Editnek, mint a hivatalos utasbiztosítója, ezúton is mielőbbi felépülést kívánunk és bízunk benne, hogy – ahogy várja – a rehabilitációt követően, szeptemberben ismét lécre áll, s elindul a jövő évi olimpián Pjongcsangban. Biztosítónk a továbbiakban is mindent megtesz mihamarabbi felépülése érdekében.

Miklós Edit: alpesi sí, Balogh Ottó: kutyaszán. Kevesen gondoltuk volna, hogy a téli sportokban kevésbé sikeres magyarok világra szóló elismeréseket érnek majd el a szóban forgó szakágakban. Pedig így történt, csakhogy ez közel sem volt olyan magától értetődő. Vajon hányan tudnánk végigcsinálni azt, amit ők megtesznek a siker érdekében?

Majd' 1700 kilométernyi út az alaszkai vadon legelhagyatottabb vidékein, nemegyszer mínusz 50-60 fokban, farkasok, jávorszarvasok és bölények társaságában. Távol a civilizációtól és a kényelemtől, szemben a veszéllyel és az ismeretlennel. Szédítő sebesség, gyakran 150 kilométer per órás sebesség a meredek pályán, vakító fehérségében; tizedmásodpercek alatt meghozott döntések, amik nemcsak a helyezésről, de a túlélésről is szólnak. Kezeket fel, ki az, aki tudja, hogy miről beszéltünk?

Ha te az Iditarod szánhúzókutya-versenyre és az alpesi sí-lesiklásra gondoltál, akkor jó hírünk van, talált-süllyedt.

Bár tény és való, hogy nekünk, magyaroknak ezek nem magától értetődő és egyértelmű dolgok, elvégre ritkán találkozunk szibériai huskyk vagy alaszkai malamutok által húzott szánokkal, illetve síléceikkel buszozókkal, akik a hegytetőket célozzák meg.

Persze sportnemzet vagyunk, amire bizonyíték, hogy a nyári olimpiai játékok során közel 500 érmet szereztünk (ebből 175 arany), a mindenkori éremtáblázaton pedig az előkelő 8. helyen állunk, megelőzve a nálunk nagyobb (és gyakran gazdagabb) országokat. A téli sportokban viszont - talán a hegyek és a hófödte csúcsok híján - eddig nem jeleskedünk, amin persze nem kell szégyenkeznünk, lévén ezekben a sportágakban hagyományosan azok az országok erősek, ahol kis túlzással egész évben adott a lehetőség a gyakorlásra és a versenyzésre. Nálunk gyakran még télen se, hacsak nem dolgozzák meg egy kicsit óágyúkkal a Kékestetőt.

Talán éppen ezért hat üdítően, hogy most két olyan sportolót mutathatunk be, akik a lehetetlen szót elfelejtve úgy döntöttek, kipróbálják magukat a magyarok számára kicsit életidegennek tetsző sportágakban. Mit kipróbálják magukat? Elismerésre méltó eredményeket érnek el. Miklós Edit és Balogh Ottó megérdemli, hogy csupa jót írjunk róluk.

Ki az a Miklós Edit, és miért félnek tőle a riválisai?

Talán azért, mert a 28 éves versenyző képes arra, hogy még a legjobbakat is megszorongassa. A 2014-es téli olimpián 7. lett, a 2015-ös Világkupán, St. Moritzban, és 2016-ban, Lake Louise-ban pedig egyaránt bronzérmet szerzett lesiklásban. Rendkívül szép eredmény az is, hogy a 2015-2016-os alpesi sí Világkupa-sorozatban lesiklásban 14. lett, cikkünk megírásának pillanatában pedig az 5. helyen áll, ezzel pedig kétségkívül minden idők legsikeresebb szakági versenyző lett hazánkban.

A szezonnak ráadásul még nincs vége, és további helyszíneken szurkolhatunk a magyar síelőnek 2017-ben is:

Tavalyi és idei eredménye már csak azért is nagy dolog, mert a Világkupa nehezebb versenynek számít a síelőknél, mint mondjuk a világbajnokság, hiszen egy-egy országból több versenyző indulhat, ezáltal embert próbálóbb feladat előrébb végezni.

Miklós Edit 2009-től kezdve állandóan javuló tendenciát mutat, hiszen amíg 20 évesen 130. volt az összetettben, addig tavaly 51., míg idén 42. És persze nem pihen, mivel januárban már Zauchensee-ben fog versenyezni. A Csíkszeredán született Miklós Edit 2011-től, az állampolgárság megszerzése óta versenyez magyar színekben, de még MTK-s színekben is kénytelen Ausztriában vagy Svájcban edzeni. Megfelelő eredmény ugyanis csak megfelelő feltételekkel érhető el, és ezekért jelenleg még utazni kell.

Sikeres szerepléseiben valószínűleg fontos szerepet kap az a tény is, hogy gyerekként Hargita megyében tanult meg síelni, ahol a Kárpátok hegyein azért nem kell nagy kezdőlökés egy-egy nagyobb lesikláshoz. A Kelemen-havasokban bőven találunk 2000 métert elérő hegycsúcsokat, de úgy általában jellemző az 1500-1750 méteres magasság. Persze hiába vannak ott magasabb hegyek és havas pályák, a szintugráshoz váltásra volt szüksége, erre pedig Ausztria adott neki esélyt.

Ki az a Balogh Ottó, és mit keres Alaszkában?

Tanár, majd vállalkozó, most pedig ideje nagy részében szánhúzókutya-versenyző, aki azért küzd, hogy első magyarként célba érjen a világ legkeményebb versenyén, bolygónk utolsó nagy megmérettetésén, az Iditarodon. Azon az alaszkai kutyaszán-versenyen, ahol minden évben cirka 80-100 versenyző állhat rajthoz, hogy aztán egy 1049 mérföldes (tehát 1688 kilométeres) távon mutassa meg, milyen fából faragták.

Mindezt az alaszkai vadonban, 16 kutya társaságában, a kegyesnek itt semmi esetre sem mondható természet lágy ölén, ahol az egyedüllét, a csontig hatoló hideg vagy a minden lélegzetvétellel tovább mélyülő fáradtság mellett a vadállatokkal is meg kell küzdeni. Ja, és nem egy-két éjszaka, hanem egy 9-10 napos erőltetett menet során.

Hóban, fagyban, befagyott tavak jegén, méteres takaróban pihenő ismeretlen erdőkben, ahol a jávorszarvasok mellett a helyiek is veszélyt jelenthetnek, és ha leesel a szánról, akkor az is lehet, hogy a kutyák meg sem állnak miattad. „Nem az ő problémájuk” – mondta nevetve Ottó egy reggeli rádióinterjúban.

Csak a miheztartás végett: az egyik kvalifikációs versenyen 68 óra alatt Ottó 5 órát aludt, és már középkori várakat hallucinált az út során. Nem véletlen, hogy az Iditarodot kevesebben teljesítik, mint ahányan a Mount Everesetet megmásszák. Itt nem segítenek a serpák vagy az oxigénmaszk, nincsenek kiépített/kijelölt útvonalak és integető társak. Csak a hajtó és kutyái. Erre Magyarországon nem lehet felkészülni, ezért ahogy Miklós Editnek, úgy Balogh Ottónak is el kellett hagynia hazánkat, hogy a legjobbtól tanulhassanak. Balogh az egyik leghíresebb versenyzőtől, az előző 5 Iditarodból négyet megnyerő Dallas Seavey-től lízingelt huskycsapatot, és ugyanazt az edzésmunkát végezte el, mint a világhírű bajnok.

Pedig nem különösebben tartja magát sportolói alkatnak:

Persze, ha kell fagyással edzi magát, és még az embert próbáló küzdelem során is igyekszik jótékonykodni, hiszen a Csodalámpa Alapítvánnyal együtt beteg gyerekek álmát segít teljesíteni.

Miért éppen Alaszka?

Az embertelen körülmények ellenére van valami egészen fennkölt és megkapó Alaszkában: a civilizációtól távol, hegyek és örökzöld fenyők társaságában, kristálytiszta tavak mellett az ember hirtelen ráébred, milyen apró, törékeny. Mégis, földöntúli béke és harmónia szállja meg a lelkét a jégköd és a gleccserek láttán.

Aki látta a 2002-ben bemutatott Kutyabajnok című filmet Cuba Gooding Jr. főszereplésével, annak van némi sejtése arról, hogy miről is szól az Iditarod. Még akkor is, ha mozifilm egy kicsit ellágyította a versenyre jellemző motívumokat.

A valóságban ugyanis még a filmben látottaknál is durvább a helyzet. Az 1973 óta megrendezett versenyen már a célba érkezés is hatalmas dolog, nem véletlen, hogy az utolsónak is adnak díjat (Vörös Lámpa díj, avagy a Red Lantern Award). Mert mindenki győztes, aki leküzdi saját gyengeségét, és akaratereje ezer mérföldig is kitart.

A táv teljesítése első magyarként ezért legalább olyan nagy sportteljesítmény lenne, mint amikor hazánkfia először ért fel a világ legnagyobb csúcsára (Erőss Zsolt), vagy elsőként hajózta körbe a Földet (Fa Nándor). Az Iditarod ráadásul nem csupán egy verseny, hanem nosztalgia is, hiszen a táv teljesítésekor a hajtó és kutyái szimbiózisban élnek. Épségük, biztonságuk függ attól, hogyan dolgoznak együtt, csapatként, ahol bár a hajtó a falkavezér, de mindegyik négylábú bajtárs.

Embert próbáló feladat tehát, vagyis a 2017. március 5-én induló versenyen a hónapok óta Alaszkában tartózkodó Ottó megérdemli a szurkolást. Ha valaki többet szeretne megtudni a felkészülésről és a megmérettetésről, akkor érdemes követni Ottó Facebook-oldalát, de a fejleményekről mi is igyekszünk majd hírt adni.

Mi a közös Miklós Editben és Balogh Ottóban?

Egyrészt az, hogy mind a ketten Erdélyben születtek, ezért hozzánk képest biztosan többször láttak hófödte csúcsokat, és valószínűleg nem ijednek meg a dermesztő hidegben sem a saját árnyékukat látva. Másrészt az, hogy még megfelelő támogatással sem lehet sikereket elérni egy ilyen sportágban azzal, hogy az ember Magyarországon (vagy Erdélyben) marad, és itt végzi el a felkészülést. A honvágy és a hazaszeretet ellenére erre sajnos nem adottak a feltételek:

Mindezt úgy, hogy az edzésekhez, versenyekhez rengeteg pénzre volt és van szükségük. Balogh Ottó a tavalyi féléves kinttartózkodását önerőből finanszírozta, ráadásul az Iditarod nem az a tusa, ahová csak úgy benevez az ember, aztán vagy sikerül célba érnie, vagy nem. Balogh Ottó csak azért indulhat a 2017. március 5-én elrajtoló versenyen, mert idén teljesítette az ehhez szükséges kvalifikációs versenyeket:

Sem Miklós Edit, sem Balogh Ottó nem állhatna a rajt mögé, ha nem bizonyította volna korábban akaraterejét, rátermettségét, és egyiküknek sem vált volna valóra gyermekkori álma, ha ezért nem hoztak volna áldozatok.