A katasztrófaturizmus és ami mögötte van 

Miért szeretnek az emberek tragédiák helyszínén leskelődni? Kell-e szégyellni azt, ha az ember katasztrófákra kíváncsi, és miért van az, hogy így vonz egyeseket (sokakat?) az elmúlás kézzel fogható, torokszorító jelenléte?

Furcsa szerkezet az ember: elég egy népszerű sorozat ahhoz, hogy Csernobil (ismét) turistalátványosság legyen, ahol helyi vezetők segítségével, ott élőkkel is találkozva ikszelheti ki az ember a bakancslistáján a világ egyik legsúlyosabb atomkatasztrófájának megtekintését.

Százezer forint kell hozzá, még pénzvisszafizetési garancia is van, és a program honlapján ezt olvashatjuk: „2 felejthetetlen nap”. Persze nem kell Csernobilba (és több évtizedet vissza) mennünk, hogy példákat lássunk a katasztrófaturizmusra: a Hableány tragédiájáról készült felvételeken jól kivehető volt a rakparton összegyűlt, fotózkodó, videózó tömeg.

Velünk van a baj? Botrányos ez a viselkedés, vagy…

… inkább fogadjuk el, hogy ilyen az emberi természet, és ne is kapjuk fel a fejünket, amikor valaki vonzódni kezd tragédiák vagy katasztrófák helyszínének megtekintéséhez?

Amit rosszul tudtál a katasztrófaturizmusról!

Kezdjük először a legfontosabbal, avagy a terminus technicusszal! Mi az a katasztrófaturizmus?

Bár számtalan forrás katasztrófaturizmusnak minősíti az olyan helyszínek látogatását, mint az auschwitz-i koncentrációs tábor, a Tuol Sleng Népirtás Múzeuma vagy Pompeii, ezek valójában inkább a sötét turizmushoz (angolul dark tourism-hoz) kötődnek.

Közös pont a sötét turizmus és a katasztrófaturizmus kapcsán, hogy az adott helyszínen sok ember halálát és/vagy súlyos természeti pusztítást eredményező tragédia történt, de a régi rabszolgatáborok, koncentrációs táborok, börtönök (például: a London Dungeon vagy az Alcatraz), háborúk vagy terrorcselekmények helyszíne inkább az előbbihez tartozik. Az eseményeknek nincs máig tartó közvetlen (!) hatása; bár nem feledkezhetünk meg arról, hogy lehetnek túlélői annak, akiket már pusztán a látvány is megvisel.

Mégis, van különbség, még akkor is, ha a magyar tartalmakban összemosódott a kép fogalom. A katasztrófaturizmus lényege ugyanis az esemény máig tar hatásában van; még akkor is, ha évek (Mount Merapi vulkánkitörés vagy a Katrina-hurrikán helyszínére szervezett buszos túrák) vagy évtizedek (Csernobil) teltek el, bár leggyakrabban pillanatok, órák, napok.

Ez utóbbira példa a Hableány tragédiája és a hajó kiemelése is.

Nem ma kezdtük

Mielőtt hozzákezdenénk a szokásos mantrához („ezek a mai fiatalok” és társai), gyorsan szögezzük le: nem 21. századi jelenségről beszélünk. Nem hiszel nekünk? Gyorsan bebizonyítjuk!

Kevés olyan felnőtt van, aki ne emlékezne iskolai tanulmányaiból XVI. Lajos francia király kivégzésére; élénken él a fejekben a „látványosságról” készült metszet is, amin jól látszódik a tömeg mérete (kattints ide, ha látni szeretnéd).

Nem volt ez másképp a második világháború előestéjén, az utolsó guillotine általi kivégzésen sem, amikor a versailles-i Szent Péter-börtön előtt tekintették meg az érdekességre vágyó polgárok Eugen Widmann lefejezését. Az eseményen amúgy a színész Christopher Lee, a Gyűrűk ura Szarumánja is ott volt fiatalon, aki életrajzi könyvében leírta, hogy egyesek odarohantak a holttesthez és zsebkendőjüket a vérbe mártották (szuvenír gyanánt).

Bizonyos országokban a nyilvános kivégzés ráadásul ma is bevett szokás, és a tény, hogy a korábbi (vagy a mostani) eseményeken ilyen sokan megjelentek, azt sejteti, hogy az emberi jellem/szellem mélyén megbújó sötét kíváncsiságot nehéz visszatartani.

Talán egy fokkal jobb a helyzet akkor, amikor az emberek inkább csak az esemény utóhatásaira kíváncsik: a háborús turizmusról már a waterloo-i csata kapcsán megemlékeznek, a csernobili példánál pedig a sorozat iránti rajongás is nagy szerepet játszhat:

„Látni szeretném, ahol mindez megtörtént!”

Miért vágyunk rá?

Morbid, de igaz: nem mindig strandon heverészve vagy klasszikus városnézéssel szeretnénk eltölteni szabad óráinkat, és nem a napfürdőzés az egyetlen program, amit valaki figyelembe vesz, ha a nyaralását tervezi.

Hogy miért szerveznek egyesek utat olyan helyekre, ahol tragédiák történtek? Ennek több oka is lehet, és ez nem is feltétlenül a leskelődés vágya:

A katasztrófák (és ezt jelzik az erről szóló alkotások népszerűsége) vonzzák az embereket; a filmek és könyvek kapcsán azt szokták mondani, hogy a néző/olvasó úgy szeretné átélni az eseményt, hogy abban mégsem vesz részt (tehát biztonságban van).

A legfontosabb kérdés persze nem is az, hogy miért, hanem az, hogy:

Baj van-e a katasztrófaturizmussal?

A klasszikus kalandtúrákról és az ártalmatlan kiruccanásokról nyugodtan kijelenthetjük, hogy nincs velük baj. Látni és (valóban) megérteni Csernobil borzalmait intő mementó is lehet: ha a történelem az élet tanítómestere, akkor nem árt az ismétlés, hogy jól az eszünkbe véssük, mit okozhat a felelőtlenség és pökhendiség.

Csakhogy egészen más a helyzet, ha az utazás és kíváncsiskodás ízléstelenséggel párosul… épp úgy, mint a nukleáris katasztrófa helyszínén készült szelfik kapcsán, ahol egyesek félmeztelenül pózolnak, mások csak vicces képet vágnak vagy tiszteletlenül viselkednek.

Legyen szó bármilyen eseményről vagy bármelyik helyszínről, az embernek figyelnie kell arra, hogy ez nem egy klasszikus utazás, még csak nem is kirándulás, sokkal inkább egy életre szóló lecke. Egy tanulmányút, ami megváltoztathatja a gondolkodásunkat.

A Katrina-hurrikán után gyakori volt, hogy a turistaként nézelődők önkéntesként tértek később vissza, és a koncentrációs táborok vagy kivégzőhelyek megtekintése is mélyen elgondolkodtatja az embert. Mondhatni: új kontextusba helyezi azt, amit eddig az adott eseményről gondolt, az ott elköltött pénzek pedig segíthetik a fenntartást vagy a helyreállítást.

A legnépszerűbb sötét turista helyszínek

Fontos megérteni, hogy mi történt a múltban, és fontos, hogy az eljövendő generációk se felejtsék el levonni a tanulságokat. Ezért bár a sötét turizmusnak nem túl bizalomgerjesztő a neve, szerepe annál fontosabb lehet.

A legtöbbször látogatott helyszínek (nem sorrendben, mert nem is az számít):

… és persze ott vannak a helyszínek, ahol az eseményeknek máig tartó hatása van